Csepp...
Csepp...
Csobbant a kádba a vízcsepp, - mely a néma csendet lassú, vontatott csepegő ritmusával törte meg. Nyomasztó hangulat uralkodott a nyirkos, halványkék neonfényű párás fürdőben. Ally ruhái a földön hevertek jómaga pedig a kád szélére könyöklő kezével támasztotta fejét miközben a lassan fagyossá váló vízben ült. Könyöklő kezében cigaretta égett aminek füstjét lassan fújta ki.
Fekete szemfestéke teljesen szétkenődött könny áztatta vizes arcán. Magába fojtott szenvedéssel és megtörtséggel meredt maga elé. Kezében egy hivatalos orvosi papírt tartott, melyen az ő halálos ítélete állt feketén - fehéren.
Allynél gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. A tüdejével volt a fő gond de több szövődmény és áttét is keletkezett benne. Pontosan ő sem értette meg - különösen nem is érdekelte - a kiejthetetlen, felfoghatatlan nevű betegség ám egy valamit viszont annál inkább megértett, hogy már nem sok ideje van hátra....
Egy könnycsepp gördült le arcán, s szemét lehunyva próbálta visszafojtani az előtörni készülő könnyeit. A lap kiesett kezéből, ami némán hullt le a hideg kőre.
Vége - gondolta. Meg fog halni pedig alig múlt két hete tizennyolc. Egyedül van és a szülei sem élnek már. Nincs mellette senki - újabb könnyek csordultak végig arcán, szája megremegett végül nem bírta tovább és felzokogott. Miért? - kérdezte magában. Miért én? Miért kellett ennek történnie? Miért pont velem?
- Miért? - ordított fel a plafonra nézve majd lecsillapodott fejét előrehajtva s tekintete a kezében lévő cigarettára tévedt. Tüdőbaja van és ő mégis dohányzik...
Mérhetetlen düh támadt benne majd elnyomta a csikket és elhajította a kis fürdő másik végébe. Megvetőn nézett utána mintha csak az tehetne nyomorúságos helyzetéről, ami részben igaz is volt.
Hátradőlt a jéghideg vízben és egyre csak a történteken járt az agya. A szülei halála, a fenyegető levelek, a betegsége....Mind egy - egy rúgás volt a már így is szenvedő testébe, csakhogy ez lelkiekben okoztak fájdalmat.
Elkezdett fázni a hideg vízben, mégsem mozdult hogy kiszálljon a kádból, vagy hogy meleget engedjen bele. Hirtelen erős fájdalom érzet keletkezett tüdejében és a hasában. Nem bírt megmozdulni csak csendben szenvedett pedig legszívesebben ordított volna az éles kíntól. Homályosan látott, várta hogy elmúljon a fájdalom de az csak nem akart, ehelyett egyre inkább erősödött.
Ally tekintete megakadt az éles borotva pengén. Tudta, hogy csak egy gyógyír létezik a kín mulasztására, ha annak örökre véget vet, minél hamarabb. Bal csuklóján ejtett egy mély sebet ahonnan azonnal elkezdett szivárogni a sötét vér. Nem volt akkora fájdalom mint amit a betegsége okozott neki s ami most múlni kezdett mégsem kellett sok idő hogy végül az kezdjen eluralkodni rajta.
Szemeit behunyta majd lassan lemerült a víz alá. Jéghideg, éles fájdalom és rossz emlékek ölelték körül Allyt mint apró árnyak ám a legnagyobb sötétség a háttérben maradt s csendben figyelte örömteli mosollyal az arcán az eseményeket és várt. Várta mikor jön el az ő ideje hogy mikor a legkevésbé számít rá Ally akkor csapjon le mint derült égből villámcsapás. Gyorsan és fájdalommentesen, addig azonban az ő kicsinyei ezek az apró árnyak elvégzik a piszkos munkát. Nagy kínokat és szenvedéseket okoznak Allynek amit ő élvezettel néz végig. Ő pedig nem más mint a Halál.
Ally fájdalmai tompulni kezdtek, ahogyan az ő elméje is. Oxigéne fogytán volt s ő kezdett a tudatlanság mélyére merülni...
Napfényes rét és egy kedves és barátságos fehér ház jelent meg előtte, ő pedig újra hét éves kislány volt hófehér ruhában, mezítláb a kalászok között.
- Ally! - hallotta édesanyja dallamos és boldog hangját a ház közelében. A lány reménykedve és örömmel fordult meg, ahol nem messze tőle meglátta édesanyja mosolygós arcát. A napfényben csak úgy sugárzott mintha egy angyal lett volna. Ő is fehér ruhát viselt és tárt karokkal várta lányát.
- Mama? - suttogta maga elé a hét éves kislány meglepődve. Örömkönnyek gyűltek szemeibe és futásra késztette lábait, hogy azon nyomban az édes anyukája karjai közé vethesse magát s azok meleg szeretettel óvón öleljék őt körül. Azonban a lábai nem akartak engedelmeskedni neki. Félelem lett rajta úrrá, félt hogy bármelyik pillanatban köddé válhat ez a csodás álomkép.
- Ally! - szólalt meg mögötte az apukája mire odakapta fejét. Nem messze állt tőle az édesapja is ám mégsem voltak elég közel hozzá, hogy ő odamehessen valamelyikőjükhöz. Így aztán maradt csak a csendes szemlélődés. Örült, hogy újra láthatja a szüleit és hallhatja a hangjukat. Könnyek folytak végig arcán majd jeges szél kerekedett és a távolban vihar felhők kezdtek hihetetlen gyorsasággal gyülekezni, körülötte pedig minden elmosódott.
- Ne! - kiáltott fel félelemmel és kétségbeeséssel a gyerek Ally. - Mama! Papa! - ordította zokogva. Megakart mozdulni és odarohanni a házhoz, az anyukájához de nem tudott. Utolsó emlékképe az anyukája homályba merülő arca volt és lágy hangja amint a nevén szólítja :
- Ally ébredj!
A víz alatt Ally szemei kinyíltak majd azon nyomban felült a vízben levegő után kapkodva és hevesen nagyokat köhögve. Ám a köhögése is kezdett átmenni abba a bizonyos köhögésbe... Kezét szája elé kapta és érezte, amint a meleg vér felmelegíti jéggé fagyott tenyerét.
A köhögés csillapodott míg végül hirtelen abbamaradt. Ally teljesen lefagyva meredt véres tenyerére. Ez egy újabb figyelmeztetés volt hogy már nem sok ideje van hátra. Nagyon is tisztában volt vele, hogy ezek a rohamok egyre gyakrabban kezdenek el jelentkezni majd rajta míg végül már tényleg nem lesz visszaút...
Dermedtségéből kiszakítva magát azonnal leengedte a kádban a vizet majd törülközőt csavart maga köré és egy kisebb törülközőt tett bal csuklójára. Csak akkor érezte, hogy mennyire átfagyott és gyenge mikor a kádból kiszállt a nedves és hideg kőre. Ruháit felszedte majd a szintén nem túl méretes nappaliba ment ami egybe nyílt a konyhával. A nappali jobb oldalánál egy ajtó nyílt a hálóba ahol éppen hogy elfért egy kisebb ágy és éjjeliszekrény rajta egy kis lámpával.
Ez volt az ő otthona miután pár héttel ezelőtt elvesztette szüleit s velük együtt mindent. Volt némi megtakarított pénze vészhelyzetre így abból bérelt egy kis lakást. Szegény volt és abból élt eddig, hogy egy pubban dolgozott. Így még inkább magával ragadta a rossz társaság, szenny és alvilág.
Ennek ellenére mégsem süllyedt le teljesen. Főleg most kellett hogy összeszedje magát - gondolta magában - hisz gyógyíthatatlan beteg. Változtatnia kellene ehelyett azonban most is az önpusztítást és sajnálatot választja...
Ruháit ledobva ágyára kotort elő egy újabb nadrágot, pólót és kardigánt majd ismét a barna függönyökkel elsötétített nappaliba ment ahova némi napfény szűrődött be. Elsősegély doboz után kezdett el kutatni a konyhában míg végül talált is egyet, végül sikerült csuklóját bekötnie fehér gézzel.
Szinte mindent felfordított míg kereste az elsősegélyt és nem is igazán törődött vele, hogy vissza rakja a helyükre a dolgokat. A kanapéra lerogyva újabb cigarettára gyújtott nem törődve egészségi állapotával és italt is töltött magának amit egyből megivott.
Utána a fürdőbe indult az orvosi papírért amit a kanapéra telepedve tanulmányozott. Újra és újra olvasta de minduntalan csak egy szó járt a fejében, egyetlen egy szó ragadt meg benne : a vég. Elszívva cigijét nyúlt vegyes érzésekkel a másik üzenetért. Harag és kétségbeesés tombolt benne míg elolvasta a ma kapott újabb fenyegető levelet amin most csak pár sor állt :
A szüleid már megvoltak. Most rajtad a sor.
Nemsokára találkozunk....
A többitől eltérően ezt most kézzel írták. Ally nem értett az írás elemzéshez, annyit viszont ő maga is látott, hogy ezt csakis egy férfi írhatta. Az írás lendületes volt és meglepő mód gyöngy betűvel íródtak, amitől csak még inkább félelmetesebbé vált a levél tartalma de nem eléggé ahhoz, hogy megfutamodjon. Dühöt érzett és megakarta bosszulni a szülei halálát, valamint némi kíváncsiság is hajtotta; tudni akarta ki tette mindezt a családjával és miért.
Mindezek előtt azonban volt még egy nagyobb problémája amit sosem tud elfelejteni, méghozzá hogy kis idő múlva meghal. Nem az idegentől aki ezeket a leveleket küldözgeti és szülei vérét ontotta, hanem egy másik kegyetlen gyilkos által amitől eddig senkinek sem sikerült elmenekülnie.
Ally azonban a betegségének sem engedte meg hogy legyőzze őt. Ha másképp nem de úgy nyerhet, hogy mindkettő ellenségét megelőzi és saját maga vet véget az életének, ami talán jobb is lesz. Fájdalom és kín nélkül, gyors és érzelemmentes....
Legalábbis ezt remélte.
Lakásából kilépve útja a lépcsőn felfelé vezette egészen a tetőtérig. Halovány fény pislákolt a lépcsőházban míg végül teljesen megszűnt eme fényforrás a tetőre vezető ajtónál.
Nehezen nyitotta ki a kicsit rozsdás fém ajtót, majd kilépett. Egyből szél fújt az arcába s bár nem volt annyira hideg mégis összébb húzta magán a felsőt. Fent a kilátás gyönyörű volt. Los Angeles valamennyi felhőkarcolóját és épületét látni lehetett, amint a délutáni lenyugvó nap narancs fényében úsztak. Az ég tiszta volt; kék színű rajta halvány narancssárga és rózsaszín fények játszottak. Allyt csak egy pillanatra nyűgözte le a látvány utána azon nyomban elindult a tető széléhez.Csak egy cél lebegett a szeme előtt: levetnie magát a mélybe és véget vetni a fájdalmának mind fizikailag és mind lelkileg. Gyorsan túl lesz rajta - biztatta magát. Tétován megállt közel a széléhez és lenézett. Nem fog fájni - ígérte magának. Valószínű hogy már maga a zuhanás megölné őt.
Mély levegőt vett, szemét behunyta majd ismét kinyitotta. Lassú megfontolt lépést tett előre, majd még egyet. Nem vette észre de keze - lába remegett a félelemtől.
Nem fog fájni - ismételte magában újra szemét lehunyva. A szél ismét feltámadt ő pedig karját kitárva élvezte a friss áramló levegőt arcán. Szabadnak érezte magát s még inkább az lehet zuhanás közben. Már épp lépett volna le mikor hirtelen két erős kar fonódott dereka köré és húzta őt vissza a tető széléről.
Robert csendesen szemlélte Los Angelest a tetőről s várta, hogy valami történjen. Ez így nem mehetett tovább amit csinált. Tudta nagyon jól, hogy döntenie kell mégsem volt rá képes hogy megtegye a legutolsó lépést. Időközben valamelyest elbizonytalanodott. Vajon valóban helyes amit tesz? S mi lesz ha megteszi? Képes lenne ezzel a tudattal élni?
Míg ezeken gondolkozott egy alakra lett figyelmes így azonnal odafordult. A lány épp akkor rontott ki a tetőre, arca elszántságot tükrözött. Rossz érzés lett úrrá Roberten aki érdeklődve figyelte a lányt aki számára nagyon ismerős volt. Ally nagy léptekkel tartott a tető széléhez, közben Robert is felkészült hátha segítségre lesz szüksége szegény lánynak aki látszólag nagyon fel volt zaklatva.
Aztán mint derült égből villámcsapás érte a felismerés. Ő Ally White! - döbbent meg Robert. Sejtette mire készül a lány mégsem mozdult. Ha hagyja hogy megtegye Ally akkor nyugodt szívvel élhet tovább, hogy ő bizony nem mocskolta be a kezét egy gyilkossággal. S ez pont kapóra is jön hisz öngyilkosság történt és még csak a legkisebb gyanú sem támad ennek megcáfolására.
Talán még hagyta is volna hogy leugorjon ám amint ez megvalósulni látszott semmi másra nem tudott gondolni csak arra hogy ; Ne!
Gondolkodás nélkül termett a lány mögött és fonta köré karját majd húzta vissza a tető szélétől.
Ally meglepődve nyitotta ki szemeit majd lenézett a derekát ölelő kezekre majd hirtelen támadt csalódottságában és dühében kirántotta magát az ölelő karok közül s szembe fordult Roberttel. Ám amint meglátta egy pillanatra belé fagytak a szavak.
Ismerős volt az az arc számára. Az a szem, az a száj, a nézés....
Az utóbbi pontosan két hétben egyszer - kétszer már látta ezt a fiút a közelben mikor mindig a munkába sietett Ally és te jó ég hányszor kívánta bár normális élete lehetne és ez a fiú és észre venné! Tetszett neki nagyon is de mégsem tett semmit hogy megismerkedjenek.
Nemsokára úgyis meghal és akkor mi értelme lenne?
- Van fogalmad arról hogy mit tettél? - szólalt meg fojtott dühvel a hangjában.
- Igen. Megmentettem az életed - mosolyodott el Robert remélve hogy Ally megenyhül bár fogalma sem volt róla miért is haragszik a lány hisz megmentette az életét. Az egyedüli akinek haragudnia kellene az ő maga. Hogy tehette ezt? Miért nem hagyta hogy tegye amit tenni akar Ally?
A kérdés egyszerű volt a válasz azonban már korántsem.
- Tönkre tettél mindent! - ütötte meg Ally mérgesen Rob mellkasát ám az nem mozdult csak hagyta, hogy a lány dühe csillapodjon. - Már épp.... - csuklott meg Ally hangja majd könnyek gyűltek szemeibe. Rob óvatosan a lány derekára tette kezét majd közel húzta magához. Ally hagyta hogy Rob magához ölelje hisz legbelül mindig is arra vágyott hogy valaki magához ölelje és hogy ez a valaki pont ez az ismeretlen ismerős! Másra nem is vágyhatott volna jobban....kivéve arra hogy bár ne lenne olyan rövid ideje hátra! Könnyei csak úgy záporoztak s hagyta Robert nyugtatva simogassa hátát és szorosan magához ölelje.
Biztonságban van és szeretik. Törődnek vele és minden rendbe jön. Többé már nem kell rettegnie attól ami rá vár...
Ezen gondolatokra azonnal kinyíltak szemei és kirántotta magát Robert öleléséből majd elkezdett ismét a tető széléhez hátrálni. Megijedt ettől az érzéstől amit Rob váltott ki belőle. Pont ettől félt, hogy talál majd valakit akivel elfelejtheti hogy mit is írtak meg neki ott fent az égben. Ugyanis nem ez volt az első alkalom hogy megtudta halálos beteg. Azt viszont igen, hogy már alig egy hónapja van hátra és aztán vége....
Mikor még a szülei is éltek és minden olyan volt mint régen ha csak egy kis ideig is akkor összeállított egy listát mit szeretne megtenni mielőtt az út végére érne. S első pontban ez szerepelt. Találni valakit aki elfogadja hogy nem sokáig lehet vele és aki eltudja feledtetni vele hogy ő nem sokáig boldogítja a többieket. Valakit aki megtanítja élni...
Most viszont hogy ez utóbbi megvalósulni látszott meghátrált. Nem volt rá felkészülve hogy kivárja a dolgok végét így aztán tartotta magát ahhoz, hogy mihamarabb neki kell megelőznie az elkerülhetetlent.
- Ha leugrasz veled ugrom! - jelentette ki Robert magabiztosan komolyan gondolva - Kérlek, ne tedd! - nyújtott felé karját Rob majd biztatóan elmosolyodott. - Ki fogja akkor szebbé tenné a mindennapjaimat ha nem láthatom mindig azt a nőt aki reggelente beül a kávézóba? - mesélte s észre sem vette, hogy mindezt nem csak azért mondja, hogy Ally ne ugorjon le, hanem mert tudatni akarta vele hogy nem közömbös a számára. Ám ezt még magának sem vallotta be, egészen mostanáig....
Meglepődött hogyan is érez a lány iránt s úgy döntött hogy bár életben hagyja többet nem szabad hogy találkozzon vele mert ezzel minden romba dőlne és nem tudna a szemébe nézni azok után amik történtek.
Ally szíve megdobbant a szavak hallatára.
- Hazudsz - mondta s még egy lépést hátrált.
- Nem - jelentette ki Rob a legnagyobb komolysággal. - Nem szokásom.
Ezért is kellett hát Allyt elengednie de csak miután biztonságban tudta a lányt. Persze ez nem volt rá garancia hogy utána nem - e történik vele valami. - Tudod.... - kezdte közelebb lépve óvatosan - az élet mindig ad egy második lehetőséget tudod hogy hívják? - mosolyodott el Rob.
A lány makacsul nemlegesen intett fejével. Mégis honnan tudná? Nem ér rá ilyen keresztkérdésekre miközben ideje vészesen fogy mint a lenyugvó nap sugarai, úgy az ő élete is a végéhez közeledik.
- Holnap - válaszolta meg saját kérdését a fiú.
- Számomra ilyen nincs, nem létezik. Sem holnapután, sem azután vagy azután. - emelte rá Ally dacos zöld tekintetét Robertre némi szomorúsággal. Észre sem vette hogy akaratlanul is de közelebb lépett Roberthez és ezúttal messzebb került a tető szélétől. - Csak az itt és most számít semmi más!
Rob magában megkönnyebbülten fellélegzett ám mosolya teljesen elhalványodott mígnem eltűnt. Nem értette Ally miért akarja eldobni magától az életet. Legbelül csak egy lelkiismeret furdalás volt a válasz mit hamar jó mélyre el is temetett magába a többi titok közé.
- Miért akartál leugrani? - érdeklődött komoran s finoman megfogta a lány karját és már helye sem volt hangjában a humornak és kedvességnek amit Ally bár észrevett mégsem törődött vele. Türelmetlen és dühös volt.
Bármelyik pillanatban vége lehet mindennek!
- Nem tartozom magyarázattal - válaszolta megvetően - hagyj elmenni! - rántotta ki magát Robert finom szorításából.
- De igenis tartozol elvégre megmentettem az életed!
- Most igen - kontrázott rá Ally furcsa mosollyal szája szegletében aprót bólintva. - De nem leszel mindig ott hogy életben tarts!
Ő pedig nem akart várni. Versenyt akart futni a halállal.
- Nem fogsz újra ilyesmire vetemedni - jelentette ki magabiztosan Robert mintegy figyelmeztetés is volt részéről. Ally értetlenül figyelte az előtte álló személyt. Bár gondolatai teljesen máshol jártak mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a vele egykorú számára félisten kinézetű Robertet. Elmerengve mérte végig, farmer, fehér ing az első két gomb kigombolva szabadon felfedve izmos mellkasának egy kis részét és egy lazára engedett fekete nyakkendő.
Első látásra tipikus gazadag ember kicsi fia aki kegyetlenebb és jobb az üzleti életben, elkényeztetett és csapodár életet él. Ám Ally másnak látta őt mintsem beskatulyázza ebbe az átlagos szerepbe. Többet látott Robertben annál s vele együtt egy kis félelmet is érzett gyomrában megtelepedni.
Veszélyes és vonzó. Ez a két szó jutott Ally eszébe Robertől kinek szemeit utoljára hagyta, amik immáron az övébe fúródtak.
Tiszta akvamarin kék tekintet álta az övét ám mind az mi szelíddé s kedvessé tette most eltűnt belőle. Helyette egy kegyetlenül és halálosan gyönyörű szempár nézett vissza rá. Furcsa csillogása visszarántotta Allyt a valóságba.
- Itt a megoldás a problémádra - nyomott Ally kezébe egy papír darabot - Bármi legyen is az ezzel megoldható.
Ally értetlenül tekintet le a kezében lévő papírra. Robert biztosra vette, hogy a lánynak anyagi gondjai vannak és még tisztában volt egy - két dologgal is amit nem tudott kiűzni gondolataiból. A lelkiismeret újból feltámadt benne Ally iránt. Sokszor látta szinte mindent tudott róla s már - már kezdett is érdeklődni iránta ám mégis mindig ott volt egy kéz ami visszahúzta s helyes döntések meghozatalára sarkallta.
Egyben viszont biztos volt. Nem akarta hogy Ally meghaljon. Tudta nélkül kezdett számára fontossá válni valami ismeretlen dolog miatt a lány. Nem tudta volna megmondani miért de így érzett.
Végig futtatta tekintetét Allyn, ismét szemügyre véve őt immáron teljes testközelből.
Furcsa - gondolta magában - nemrég még azt akarta bár ne létezne ez a nőszemély most viszont legbelül bármit megtett volna Allyért. Egyszeriben úgy érezte most már nem csak egyvalamiről szólnak a dolgok. Több szál is összekötötte őket láthatatlanul s némelyik azonos is volt egymással, mintha ugyanabból az anyagból lettek volna.
Robert csodálattal nézte a szelíd porcelánszerű fehér, - most kicsit sápadt arcot - a rózsaszín telt ajkakat. Mind ezután jöttek a számára gyönyörű zöld szemek amik most gyilkos dühtől könnybe lábadva meredtek rá.
Ally nem hitt a szemének.
Mégis mit képzel magáról ez az alak?
Összetépte a kezében lévő csekket melyen egyes számjegyek mellett rengeteg nulla szerepelt majd dühösen hátat fordított s leszórta a mélybe a fecniket, amik mintegy pehely súlyú tollpihékként szálltak alá.
Hihetetlen hogy az ő élete is hogyan tudott egy pillanat alatt ugyanígy széthullani!
Roberttel az oldalán nézte a lehulló papír darabok útját miközben halkan megszólalt :
- Nem kellett volna közbe lépned!
Robert értetlenül nézett a lányra mire Ally is felnézett rá némi hálát tükröző zöld szemekkel :
- De köszönöm - Ally dühe csillapodni látszott majd ismét lenézett a mélybe s újra elgondolkodott. Valóban képes lett volna leugrani ilyen magasról? S vajon komolyan gondolta ez az ismeretlen, vonzó ám mégis cseppet sem kedves fiú hogy vele együtt veti magát a mélybe?
A második gondolatra furcsa mód elmosolyodott és kellemes érzés áradt szét benne miközben szemét lehunyva élvezte a feltámadt szelet amint a hajába kap.
Robert megbabonázva figyelte Allyt. Az arcát, amin a lenyugvó nap utolsó narancsszín sugarai különböző árnyalatokban játszik rajta. Pillantása a lány ajkára tévedt s erős vágy fogta el. Eddig még gondolni sem mert rá, hogy milyen lenne ha Ally csak egy lenne a többi közül. Ugyanolyan átlagos mint a többi. Most mégis at kívánta bár ne ő lenne a célszemély. Átlagosnak már csak azért sem tudhatta mert ő más volt számára, valami volt Allyben ami megfogta őt a szépségén kívül, noha még nem igazán ismerte.
Persze tudott róla minden adatot, információt de az olyan volt mintha csak egy adatlapot vizsgált volna végig tüzetesen. Élőben is látta már Allyt mégsem került még hozzá soha ilyen közel mint most.
Míg őt figyelte egyszeriben rádöbbent arra, hogy mi is volt a valódi ok amiért nem hagyta a lányt leugrani. Egyszeriben nem akart neki ártani; megakarta védeni mindentől és jóvá tenni bűneit, Ally közelében maradni. Eszébe jutott a szervezet háttérbe vonult idősebb tagjai közül az ő nagybátyja.
' - Ha most hallaná mire gondolok két kezével tekerné ki a nyakam ' - gondolta mire apró mosoly jelent meg arcán.
Ösztöntől vezérelve indult el keze Allyhez majd finoman álla alá csúsztatta kezét s maga felé fordította a lány arcát s könnytől csillogó zöld szempár nézett vissza rá. Nem tudta eldönteni, hogy vajon szomorú - e vagy megkönnyebbült. Akármi is volt az megőrjítette, hogy nem tudta mire gondol, mit érez a másik.
- Van amit pénzzel nem lehet megvenni - szólalt meg váratlanul Ally.
- Ez eléggé közhelyesen hangzott - mosolyodott el halványan Robert, próbálva oldani a komor, csendes hangulatot.
- Valóban, - derült fel Ally arca is majd ismét megtörtté vált ám hangjában az előbbi derűs kedv még ott visszhangzott : - de attól még igaz! Sokan mondják, hogy boldogságot, szeretetet nem vehet meg az ember...én viszont nem vágyom másra csak életre! Élni akarok! Érezni.... - csuklott meg a hangja de tartotta magát feltörni készülő könnyeit elnyomta magában.
Robert a lány kicsit heves kitörése láttán még inkább megakarta őt óvni a további csalódásoktól, veszélytől, boldogtalanságtól és nyomortól. Valahol azt vette ki Ally szavaiból hogy itt többről van szó mint a szülei haláláról, vagy a levelekről....
Volt még más is amiről nem tudott s ez bosszantotta. Bár tudná és érteni mit is akarnak Ally szavai pontosan jelenteni! Pillanatnyi eszmefuttatása után végül újra humorral próbálva oldani a komolyabbá vált helyzetet, így féloldalasan elmosolyodott amitől Ally szíve kihagyott egy ütemet majd gyorsabban kezdett el helyén verdesni, gyomrában pedig remegés hullám futott végig.
- Élni akarsz - jelentette ki megismételve Rob, Ally szavait. - Mégis leakartál ugrani - intett fejével oldalra ahol pár lépés után már semmi sem volt csak a mélység, valahol nagyon lent járókelőkkel, autókkal, boltokkal.
Emberekkel - gondolta Ally. Emberekkel akik élnek bár meg van mindegyiknek a maga gondja mégis számukra tényleg ott a holnap mikor előröl kezdhetnek mindent, vagy éppen folytathatnak valamit. Emberekkel, akik éppen haza felé tartottak a munkájukból. Haza a családjukhoz, barátjukhoz, szeretőikhez. Neki már csak a nagynénje és az unokahúga maradtak de ők is messze éltek, New Yorkban.
Az ő szülei nemrégen haltak meg nem is akárhogy. Meggyilkolták őket.
A gondolattól Allynek könnybe lábadt a szeme és legszívesebben ordított volna torkaszakadtából. Ordítani a szülei nevét míg ők nem felelnek és ölelik át szorosan, hogy tudja nincs egyedül ők vigyáznak rá. Otthont és szeretetet adnak neki.
Habár ez már akkor sem volt meg igazán az utóbbi időben mikor még éltek....
- Nem értesz semmit.... - súgta mérgesen fejét lehajtva Ally. - Nem tudsz rólam semmit! - nézett fel Robertre, kinek mosolya leolvadt arcáról. Valahol igazat adott Allynek, hisz teljesen mégsem ismerte nem tudta mik a lány álmai, a vágyai. S hirtelenjében nagyon is vágyott rá hogy megismerje Allyt, hogy a magáénak tudhassa a lányt.
- Nem, valóban nem ismerlek. De azt tudom, hogy nagy gondokkal küszködsz különben miért akartad volna kioltani az életedet? Lehet hogy nem tudom az okát, de látom a következményét és mint ember kötelességemnek érzem segíteni rajtad.
- Nem kell nekem segítség - vetette oda Ally. - Jól vagyok! Az én életem az csinálok amit akarok! Amikor csak akarom és nem is olyan hamar de más módszerhez fogok folyamodni vagy akár ugyanehhez és te nem leszel ott hogy megakadályozd érted? Semmi közünk egymáshoz mégis miért akarsz te nekem segíteni? Ne gyere nekem ezzel a dumával, hogy " kötelességednek érzed segíteni ". Hát kösz nem kérek belőle, sem tőled sem mástól! Hagyj békén! - kelt ki magából hevesen Ally, kezével nagyokat csapkodva.
Ekkor vette észre csak Robert a lány másik kezét, a ruha ujja felcsúszott valamelyest és látta, hogy a csuklója be van kötve valami fehér anyaggal ami kicsit át volt vérezve. Azonnal odakapta kezét és kicsit feljebb fogta meg a lány karját mint a csuklója és közelebb húzta magához Allyt.
Mit sem törődve a meglepődött és értetlen, hirtelen elhallgató Ally szavaival újra kérdőre vonta.
- Ez mi? Korábban is meg akartad ölni magad?! - nézett a lány szemébe vádlón legbelül azonban nagyon féltette őt. - Válaszolj! Mi ez? - emelte meg akarata ellenére a hangját Rob mire Ally kicsit megijedt majd düh öntötte el elméjét és dacosan, állát felszegve nézett egyenesen Robert most kegyetlenül fagyos szemeibe.
- Semmi! - válaszolt indulatosan hátrébb lépve, kiszakítva magát Robert szorításából.
- Ez azért több mint semmi! - mutatott rá Rob mire Alley mérgesen összevonta szemöldökét. Neki aztán senki ne parancsolgasson és senki ne vonja kérdőre pláne, ha az illető nem is ismeri!
- Nincs semmi bajom, jól vagyok! Oké? Hagyj békén! Semmi közünk egymáshoz! Nem tartozom magyarázattal és nincs jogod felelősségre vonni engem! - fakadt ki újból. Dühében még egy - két könnycsepp is kicsordult szeméből s gördült végig arcán. Hirtelen aztán sarkon fordult ám a nagy hévben megszédült. Egy pillanatra megtorpant és gyorsabban kapkodott levegő után mint ezelőtt.
Kérlek ne most! Csak ne most kérlek! Hadd érjek vissza a lakásomba! Ne itt ő előtte kérlek! - gondolta kétségbeesetten Ally miközben egyre rosszabbul lett. Homályosan kezdett el látni majd egyszeribben minden összefolyt előtte. Az oxigén kiszökött tüdejéből s csak egy vékony suttogásra futotta tőle :
- Ne!
Aztán képszakadás.
